Egy társasházi töltőhálózat leggyakoribb hibája a rossz sorrend: előbb épül a hálózat, és csak utána derül ki, hogy a betáplálás és a terheléskezelés kevés a bővüléshez. A fő tanulságok: előbb méretezz a jövőbeli igényre, tervezz OCPP-s, almérős, dinamikus terheléskezelést, és a közös/saját tulajdon kérdését rendezd az elején. Egy valós, elrontott projekt tanulságai – hogy neked már ne kelljen ezeket megtanulnod.
Ez a cikk egy konkrét, de szándékosan névtelenül hagyott projektről szól. Nem azért írjuk meg, hogy bárkit hibáztassunk – a hibák jó szándékból, sietségből és rossz sorrendből születtek. Azért írjuk meg, mert szinte minden társasház, amelyik ma EV-töltésbe kezd, ugyanezekbe a csapdákba léphet. És mindegyik elkerülhető.
Egy néhány éve átadott, korszerű budapesti társasházról van szó. Szép épület, jó helyen, igényes lakók. A mélygarázsban már az építkezéskor gondoltak az elektromos autókra – legalábbis azt hitték. Kiépült egy töltőhálózat, több állással, látszólag minden rendben. Aztán jöttek az első autók, és kiderült, hogy a „minden rendben” valójában egy sor apró döntés összege volt, amelyek külön-külön ártalmatlannak tűntek, együtt viszont egy rosszul működő, drágán üzemeltethető és nehezen bővíthető rendszert adtak ki.
1. A hálózat előbb épült meg, mint a terv
Az első és legnagyobb hiba nem műszaki volt, hanem sorrendi. A töltők azelőtt kerültek a falra, hogy bárki végiggondolta volna, mekkora teljesítményt bír el a ház, hány autó lesz itt három-öt év múlva, és hogyan osztozik majd a rendelkezésre álló áramon. A töltőhálózat nem olyan, mint egy konnektor, amit utólag bárhová beteszünk. Ez egy rendszer, aminek a logikáját kell előbb megtervezni, és csak utána a vasat felszerelni.
2. Statikus terhelés, dinamikus elosztás nélkül (nincs DLM)
A rendszer statikus terheléselosztással működött: minden töltő fixen kapott egy adott áramerősséget, függetlenül attól, hányan töltenek. A valóságban viszont a ház egészének van egy felső korlátja, amennyit a garázs betáplálása elbír – és ezt a statikus rendszer nem tudja intelligensen kezelni. Amikor egyszerre több autó töltött, a rendszer túllépte a limitet, és nem finoman vett vissza, hanem lekapcsolt. Mindenkit.
Itt jön a képbe a DLM, a dinamikus terheléselosztás. Egy DLM-es rendszer valós időben méri, mennyi áram áll rendelkezésre, és folyamatosan, automatikusan osztja szét a töltők között. Ha nyolc autó tölt, mindegyik kevesebbet kap, de mind tölt. Soha nem lép túl a limiten, tehát soha nem kapcsol le. A vizsgált társasházban ez a réteg egyszerűen hiányzott.
A következmény a hétköznapokban: esténként, amikor mindenki hazaért és rákötötte az autót, a rendszer túlterhelődött és leállt. Valakinek le kellett menni a garázsba, és kézzel visszakapcsolni. Nem a technológia hibája volt – hanem azé a döntésé, hogy kihagyták belőle az intelligenciát.
3. Gyenge hálózati kapcsolat, kábel nélkül
A töltők vezérlése kizárólag wifin keresztül működött, vezetékes hálózat nélkül. Egy mélygarázsban a wifi köztudottan gyenge és megbízhatatlan – vasbeton, sok fém, nagy távolságok. A töltők folyamatosan „elvesztették” a kapcsolatot. Egy okostöltő kapcsolat nélkül nem tud kommunikálni, elszámolni, a hálózat többi tagjához igazodni. Egy komoly töltőhálózat gerince mindig vezetékes kommunikáció.
4. És a csúcspont: az okostöltők másodhegedűsök lettek
A ház egy idő után bővíteni akart, és ekkor kerültek képbe a rendes, intelligens, DLM-képes töltők. Csakhogy addigra a „buta”, statikus rendszer volt a főhálózat – ez határozta meg a betáplálás logikáját és a limiteket. Így az új, okos töltők nem tudták kibontani a tudásukat: nem ők vezényelték a rendszert, hanem alárendelt szerepbe kerültek egy nála jóval kevesebbet tudó, merev hálózat mögött. A drágán megvett intelligencia nagy része kihasználatlan maradt – nem azért, mert a töltő nem tudta, hanem mert a köré épített rendszer nem engedte.
Mit kellett volna másképp csinálni?
Előbb a rendszer logikája, aztán a hardver. Egy társasházi töltőhálózatot úgy kell megtervezni, hogy a ház jelenlegi és jövőbeli terhelését is elbírja. A betáplálás, az elosztás és a bővíthetőség kérdését az első töltő felszerelése előtt kell megválaszolni.
DLM az első naptól. A dinamikus terheléselosztás nem luxus, hanem az a réteg, ami miatt egyáltalán működik a dolog sok autóval. Vele nem kell drágán megnövelni a ház betáplálását, mégsem lép túl a limiten, és soha nem kapcsol le senkit.
Bővíthető, master/slave felépítés. Egy jól tervezett hálózatban egy fő egység (master) vezényli a hozzá kapcsolt töltőket (slave). Ha ma három autó van, holnap tizenkettő, nem kell újratervezni: hozzáadod a következő töltőt, és a rendszer beilleszti. Egy társasházban, ahol évről évre nő az elektromos autók száma, ez a legfontosabb tulajdonság.
Rendes elszámolás, stabil kommunikációval. Egy társasházban mindenki a sajátját fizeti. Ehhez megbízható mérés és stabil (lehetőleg vezetékes) kapcsolat kell, RFID-s vagy alkalmazásos azonosítással, hogy tisztán, vita nélkül elszámolható legyen, ki mennyit töltött.
A lényeg egy mondatban
A társasházi töltés nem attól lesz jó, hogy sok töltőt teszünk a falra. Attól lesz jó, hogy a rendszer okos, bővíthető és mindig működik – akkor is, ha egyszerre nyolcan érkeznek haza. Aki most tervez, annak ez a történet nem elrettentés, hanem ajándék: pontosan megmutatja, mire kell figyelni, mielőtt az első töltő a falra kerül.
Tervezed a saját EV-töltőd telepítését?
Néhány perc alatt személyre szabott árajánlatot adunk, vagy előre kiszámolhatod a várható költséget a kalkulátorunkkal. Segítünk kiválasztani a hozzád illő eJoin töltőt – az otthoni fali töltőtől a céges flottáig.